Múlt
Az épületegyüttes építéstörténete
Az ismert írott adatokból, a falkutatás és az ásatás során tett megfigyelésekből a következő kép rajzolódik ki. A terület, ahol az Alsó-malom épületei állnak, az írott források szerint már a korai középkortól Tapolca belső részéhez tartozott, a legkorábbi településmaghoz igen közel esett. A Malom-tóból kifolyó patak már igen korán kedvező lehetőségeket kínált az életfontosságú malomépítéshez. Az ismert források szerint ennek megfelelően már a 14. századtól bizonyítható malmok megléte ezen a szűkebb környéken, s nem tekinthető véletlennek, hogy a 19. század közepén is csak itt dolgozott két malom.
Azonban még nem bizonyított, hogy a mai malomegyüttes helyén, annak előzményeként is már a középkorban is malom állt. A mintegy 7×8 m-es külső méretű, földszintes malomépület, mint az álló építmények legkorábbi része egyértelműen meghatározható, hogy a 18. század első felénél nem korábbi. A malom jellegzetes vörös sarokarmirozása és a párkánydíszítés a 18. századból is ismertesek. Ez a legkorábbi épület tehát viszonylag kisméretű volt, de a patak melletti elhelyezkedése malom voltát bizonyítja.
Körvonalazható a belső szerkezetében ismeretlen malomépület, melyet az 1858. évi kataszteri térkép – ha nagyobbnak is, mint valójában – ábrázol, 1866 előtt egy tűzvész áldozata lett. E tűz jelentős kártettére utal az, hogy maguk a falkoronák, a kövek közötti rések is faszenesek, kormosak voltak, s kívül a vizsgálati pontokon megtalálhatóak e nagy égés rétegei.
Valószínű, hogy a veszprémi püspök, mely minden bizonnyal a malom kezdettől fogva való birtokosa s így talán építtetője is lehetett, ezután nem csupán egy újjáépítést, hanem teljes átalakítást-bővítést határozott el. Ennek eredményeképpen a malomépület kelet felé mintegy kétszeresére bővült s emeletet kapott. Mindez a malomszerkezet teljes átalakításával együtt járhatott.
A szinte új építésnek tekinthető – bár a korábbi malom minden használható részét felhasználó – építményt ugyanekkor a Balaton-környék jellegzetes, a 18. századtól szinte a 19. század végéig széles körben kedvelt durva – „höbörcsös” – habarcstükrös homlokzatarchitektúrával látták el, melynél a sarkokon ívesen legömbölyített tükröket széles, sima, meszelt sávok választották el egymástól. Ugyanilyen sávok keretelték az ablak- és ajtónyílásokat, a lábazatot és a párkányt is.
A lényegében szabadon álló, körbejárható malomépület ezután – melynek északi fala előtt fokozatosan, több mint egy méteres feltöltődés képződött – több módosításon esett keresztül. Ezek többsége természetesen az őrlőszerkezetet érintette, de többször átalakították a tetőrészt is, továbbá erősen átalakult keleti részének nyílásrendszere is.
Minden változtatás után újra bevakolták az épületet, ennek során az architektúra egyre jobban leegyszerűsödött, még ha bizonyos fő elemeit meg is tartotta. Végül két módosítás említendő még meg: a korábban alul is egységes teret kettéválasztották, talán boltszerű részt alakítva ki keleten, majd 1945 körül egy emeletes darálót építettek a déli homlokzat elé, jelentősen és előnytelenül módosítva a malom összképét. Ugyanekkor számos módosítást is végrehajtottak a nyílásokon.
A malom történetének elmúlt 40 évében több tulajdonosváltás történt. Az átépítésre és felújításra több tervváltozat is készült. Ezek között volt vendégház, borászati központ, illatmanufaktúra, pékműhely és társasház funkciójú terv is, megvalósításra azonban eddig nem került sor.
